A dalai láma egyszer azt mondta, hogy a nyugati ember azt várja a megvilágosodástól, hogy könnyű legyen, gyors és lehetőleg olcsó. Ezzel arra utalt, hogy a nyugati kultúra sok olyan alapvető fogalombeli tévedést tartalmaz, ami nehézségeket okoz a hétköznapokban, vagy ha az ember bármilyen téren fejlődni akar.
A stressz szónak ma egy egyértelműen negatív jelentést tulajdonítunk: kevesebb stresszt, több örömet, pozitív érzést akarunk. Az előző cikkben írtam arról, hogy a köztudatban élő fogalom a boldogságról teljességgel téves: bár hajlamosak az emberek a gazdagságtól, mások elismerésétől várni a boldogságot, ennek ellenére számtalan esetben láthatjuk, hogy ez önmagában nem elég.
Ugyanígy fogalombeli tévedések merülnek fel a stressz körül is. Bár sokan várják a stressz minimalizálásától az életminőségük javulását, igazából szükségünk van a stresszre, és a kihívásokkal szembeni passzivitás, ami ugye a stressz kerülésére irányul, nagyon komoly negatív következményeket vonhat maga után.
Az ókori görögök megkülönböztették a distresszt és az eustresszt.
A distressz lényegében megfeleltethető a nyomás érzésének, ami sokszor feszültséget kelt az emberben, aggódást a jövőjére vonatkozóan, szorongást a saját képességeivel kapcsolatban.
Az eustressz a növekedést kiváltó stressz: amikor valaki túllép a határain, ezért a szervezete észleli azt, hogy erőforrásokat kell a növekedésre szánnia. Akik teljesen kizárják a stresszt az életükből, lényegében elvágják magukat a lehetőségtől, hogy eustresszt tapasztaljanak-ennek pedig katasztrofális következményei lehetnek.
Röviden: ha nem vagy hajlandó eltűrni a fejlődéssel járó eustresszt, akkor készülj fel a fejlődés hiányában előálló distresszre.
Az eustressz tűrésének az útjában áll, hogy az elménk egyik “rendszere” az ösztönén, ami az örömelv alapján működik: azt akarja, hogy MOST legyenek kényelmes érzések az életünkben (azonnali gratifikáció). Ez sokszor egy nagyon jó dolog, de képesnek kell lennünk ellensúlyozni-a megfelelő pillanatokban a stresszt választani a kényelem helyett.
Igazán igyekszem, nem közhelyes dolgokat mondani: bizonyára mindenki pontosan tisztában van azzal, hogy a fejlődés kihívások leküzdésével jár. Ennek ellenére mégis többször, mint kevesebbszer az ember a könnyebb utat választja, és erre szeretnék egy kis figyelmet irányítani.
Hendrie Weisinger több, mint 12000 emberen végzett kutatást, ahol azt vizsgálta, hogy hogyan viselkednek stresszhelyzetben Fortune 500 vállalatok alkalmazottai és vezetői, tengerészgyalogosok, olimpikonok.
A fő eredménye az volt, hogy SENKI nem teljesít jobban stresszhelyzetben, de akik képesek megválasztani a reakciójukat a stresszel szemben, ők sokkal jobb teljesítményt nyújtanak, mivel fenyegetés helyett kihívásként gondolnak rá, ez pedig új tanulási lehetőségeket nyit meg, menekülés helyett.
Az elmúlt 50 évben a haladás ellenére az emberek átlagos boldogsága nem változott semmit, viszont megtízszereződött a klinikai depresszióval diagnosztizált emberek száma. Történt ez annak ellenére, hogy szinte MINDEN jelzőszám, ami előrejelezheti a boldogságot, növekedett. GDP, átlagos házméret, elérhető oktatás minősége stb…
És mégis. Miért?
A Pennsylvania University kutatásai alapján elsősorban az okolható, hogy a mai világban annyira könnyű erőfeszítések nélkül örömforrásokhoz jutni: gyorskaja, pornó, sorozatok nézése, vásárlás, stb…
Semmi stressz, semmi kihívás nincs ezekben, és amikor az ember függővé válik ezektől, akkor az önképében kialakul a gondolat, hogy ő cselekvésképtelen, azért nem az “igazi” kihívásokkal foglalkozik, mert azokkal nem is tudna megbirkózni. Miközben természetesen nem lehet démonizálni például az internetet vagy a filmeket, de valóban sokan arra használják fel, hogy passzivitásba vonuljanak és eltereljék a figyelmüket az igazi problémáikról.
De azok sajnos továbbra is ott lesznek, és beindul egy negatív ciklus: “vannak problémák az életemben, de tartok az azok leküzdésével járó stressztől—>inkább elterelem a figyelmem—>hoppá, nem szűnt meg a probléma, viszont én egy olyan ember vagyok, aki nem képes kézben tartani az életét”
Ennek az eredménye a tanult tehetetlenség: amikor valaki a körülmények áldozatának tekinti magát, és nem érzi a ráhatását az életére. Megtörni ezt a ciklust nehéz, hiszen az embernek olyan feladatokba kell belevágnia, amikről nem hiszi el, hogy képes megoldani. Olyan erőfeszítéseket kell(ene) tennie, amikről úgy gondolja, hogy úgysem lesz gyümölcse.
Nem meglepő, hogy így sokan bele se kezdenek, vagy rövid idő után feladják az erőfeszítéseket.
Egy olyan társadalomban élünk, ahol semmi nem készíti fel az embert a stresszel járó feszültség tűrésére-ezért a legtöbben menekülnek a kihívások elől, és egyre több lehetőséget találnak, ami mögé be tudnak bújni.
Amikor valaki tucatnyi sikerkönyv elolvasása után sem jár közelében sem a sikernek, akkor el kell ismerni, hogy valamit rosszul csinál. A lényeg, hogy sokan úgy tekintenek egy menedzserkönyvre, hogy annak a célja könnyebbé tenni a dolgát. Stresszmentesebbé.
És sajnos sok ilyen témájú könyv a “szupertuti eszköz”-t kínálja, amivel minden egyszerűbb lesz, és csak neked, csak most előnyt biztosít másokkal szemben. Ahogy egy angol mondás tartja: egy bolondot gyorsan szétválasztanak a pénzétől. A keresletet rövid időn belül megtalálja a kínálat.
Ez nem megoldás: ahelyett, hogy próbálnánk könnyítéseket találni, erősebbé kell válnunk a nehézségekkel szemben.
Mesterlövészek
Az amerikai sereg mesterlövészeinek kiképzésekor rendszeresen felmerült egy probléma: a mesterlövészeknek sokszor 48 órán át készenlétben kellett lenniük a leshelyük elérése után, és hullafáradtan végezték el a célpont kilövését több kilométerről.
A kérdés, hogy hogyan érhetik el, hogy ennyi idő után is megbízhatóan tudjanak elvégezni egy ilyen nehéz feladatot?
Sok mindent próbáltak: koffeintabletta, relaxációs technikák, a tenyérbe szúrt tű, amitől éberebbé váltak, de egyik sem bizonyult hatásosnak. Tehát a nehéz, de egyértelmű megoldást választották: 2 napon keresztül ébren tartották a tanoncokat, és utána gyakoroltatták a lövést.
Poszt-traumatikus növekedés és Flow
Ahogy a cikk elején említettem, a nyugati ember azt akarja, hogy a “megvilágosodás” egyszerű legyen, gyors és olcsó. Nem fog megtörténni.
Az egyik legjelentősebb fejlődési lehetőség a progresszív túlterhelés, amikor fokozatosan kicsivel több terhet, “stresszt” veszünk magunkra, mint amennyit kényelmesnek tartunk (kilépünk a komfortzónánkból), ami növekedésre serkent. Például ahogy a konditeremben is történik, az emberek stressznek teszik ki az izmaikat, hogy annak a túlterhelése által növekedést váltsanak ki.
Ez a poszt-traumatikus (trauma utáni) növekedés-egyben a Flow legmegbízhatóbb kiváltója.
Felmérések szerint 4%-al kell túlmennünk a kényelmes kapacitáson ahhoz, hogy kiváltódjon a Flow-élmény.
Nem tudom, hogy voltál-e már személyi edzőnél, vagy coach-nál. Többségében nem könnyebbé teszik az ember edzéstervét, vagy szellősebbé a napirendjét, hanem pont hogy nehezítenek, csak megadják a szükséges támogatást az előrelépéshez.
A személyi edző, és a coach is egy-egy külső nézőpontot hoz a feladat elvégzéséhez: ő tisztán látja, hogy milyen feladatokat KELL elvégezni, akkor is, ha az embernek nincs rá motivációja.
Ezt önmagadban is meg tudod csinálni: gyakran javaslom az embereknek, hogy egy hétvégi délutánt szánjanak rá, hogy egy madártávlati szemszögből nézzenek az életükre, és azonosítsák azokat a területeket, ahol mindenképpen jelentős előrelépéseknek kell születniük, bármilyen nehéz is, és kapcsoljanak hozzá egy tervet, ami meghatározza az időpontot, helyet, és a szükséges elvégzendő lépéseket.
Például: számomra két olyan dolog van, amelyek kulcstényezők az életemben, hogy milyen sebességgel haladok-az írás és a videók készítése.
Mind a kettő komoly kihívások elé állítja az embert, mind a kettő stresszforrás, hiszen az ember álláspontot foglal, mindegyikben megvan a lehetőség, hogy valaki kritizálni fogja, és a lényeg: soha nem lesznek jók az első próbálkozások.
Bármennyit írtam is, az első vázlatok mindig vacakok. Bármennyit videóztam is, az első felvételek mindig összefüggéstelen gondolatfoszlányok.
Ezért procedúrákat dolgoztam ki, amelyek segítenek megküzdeni ezekkel az eustressz-forrásokkal-ezek egyértelműen komoly kihívást jelentenek, de ezek által haladok, ezek tesznek lehetővé elegánsabb gondolatmeneteket annál, mint amik spontán beugranak.
Reggel mindig igyekszem minél gyorsabban elhagyni a lakást: irány egy kávézó, ahol kikapcsolom a Wi-Fit a laptopomon, hogy zavartalanul írhassak. Ott vagyok 3 órán keresztül. Nem tudom félbehagyni 20 perc után, amikor pedig lenne kedvem. Hanem megírom az első vázlatot és még ventillálok rajta egy jó darabig.
A videózás miatt direkt olyan lakást béreltem, amiben az egyik szobát csakis és kizárólag videózásra tudom használni-itt van a stúdiófelszerelésem. Nem befolyásolnak külső tényezők (mikor áll rendelkezésre stúdió, milyen mozgás van ott éppen stb..), és amikor belevágok, magamra zárom az ajtót és 3-4 órán keresztül csak az megy.
Ezekre külön időszakaszokat határolok el.
A központi ötlet tehát: az eustressz vállalása fontos. De nem kell egyedül megküzdened vele (tanácsadók, edzők, coach-ok segíthetnek-nekem is vannak mentoraim, én is rendszeresen kikérem mások véleményét és segítségét!), és könnyebbé teheted a magad számára a kulcsfontosságú feladatok elvégzését. Nem választhatjuk a könnyebb megoldásokat, de a nehéz megoldásokat tudjuk okosabban csinálni.
A feladat: meghatározni a SZÁMODRA szükséges kulcstémaköröket, rászánni egy délutánt, amit nem otthon töltesz el (túl sok minden zavarhat meg, berögzült szokások, amiket otthon végzel), és kidolgozhatsz egy procedúrát, ami segíti ennek a kivitelezését.
